| Vallomás az űrből |
|
Bántani.
Azt hittem rosszabb,
Mint mikor bántanak.
Ott, akkor vártalak.
Igazán. Azt hittem,
Nem tudok
Ártani.
Tudtam.
S tudom már, ez sem jobb:
Ha rajtam csattan pofon.
Én nem vehetem zokon,
De fáj. Tán jobban,
Mint sekélyes
Múltam.
Féltem?
Talán igen, talán mégsem.
Talán ez sem tetszik Neked,
S unalmas poéta leszek.
Szemedben: A rímért
Nem jár
Érdem.
Kell?
Ha tetszett, tedd zsebre
Vagy tépd ketté, dobd félre,
S ha nem érted, mi végre
Írtam, megmondom:
Hidd csak
El:
Kincs
A világban ritkán adatik,
Az élet adja, majd önzőn elveszi.
A naiv ember meg persze, elhiszi,
Hogy övé. De már
Látom, igazság
Nincs.
Elvett
Egyet, elvesz többet, és
Egyre többet, míg mindenem oda,
S nem segít már semmilyen csoda.
Lassacskán elfogyok:
Neki mindenem
Kellett.
Nem bánom.
Vigyen hát mindent.
Vigyen a lábam, vigyen a képzelet
Még egy másik bolygóra is vihet,
Majd integetek
Az űrből, s
Kiáltom:
Volt egy nap, mikor életem Te tetted szebbé!
Hol az ész s a lélek összefut, pont ott váltunk ketté.
2008.11.18.
|
mXcomment 1.0.9 © 2007-2024 - visualclinic.fr
License Creative Commons - Some rights reserved
 |
 |
